Neale Donald Walsch Beszélgetések Istennel című könyvében olvastam ennyire egyértelműen kimondva, hogy „Minden emberi cselekedetet az alapvető két indulat egyike mozgat - a félelem vagy a szeretet. Valójában nincs is más érzelem…”

Elgondolkodtam rajta, de emlékszem, hogy mennyire kerestem az érveket, hogy vitába szállhassak ezzel. Hiszen számtalan egyéb indulatunk van, ott a düh, a harag, a bosszúvágy és még sorolhatnám. Aztán valahogy megértettem, megtapasztaltam, hogy valóban nincs semmi más ezeken kívül, ha leásunk az eredőhöz, a gyökerekhez. Hiszen minden elsődleges indulat alá lehet menni megnézni, hogy miért is érzem, amit épp érzek. Nézzük a bosszúvágyat. Miért érezhetem? Mert bántottál, valamit elvettél tőlem, ellenem, a szeretteim, a tulajdonom ellen törtél. Nézzük tovább, hogy mi van ezek mögött a gondolatok, érzések mögött? Bosszút akarok állni, mert bántottál, és el akarom érni, hogy ezt soha többet ne tudd megtenni. Máris előbukkan a félelem, hiszen félek attól, hogy ezt megteheted újra. Ha elvettél tőlem valakit vagy valamit, szintén ez a helyzet. Bosszút állok, megleckéztetlek, adott esetben el is pusztítalak, hogy ne tehesd meg ezt még egyszer, mert rettegek attól, hogy újra bekövetkezhet, hogy újra meg kell élnem ezt a pokoli fájdalmat, hogy újra hatalmad lesz felettem.

Igazából a gyakorlatban sokkal előbb éltem ezt, mint hogy ennyire értelmezni tudjam, ennyire egészben láthassam ezt az egyszerű tényt. 2010-ben valami messze nem mély, nem spirituális filmből vagy könyvből jutott el hozzám az a mondat, hogy az az én döntésem, hogy engedem-e, hogy a félelem uraljon engem, vagy én akarom uralni a félelmemet. Akkoriban nagy változás történt az életemben, elmentem külföldre, itt hagytam a családom, a biztonságos közeget, amiben éltem, amiből táplálkoztam. A viszonylagosan egyedül töltött évek alatt fejlődött ki rutinná bennem, hogy minden nehéznek tűnő helyzetben megvizsgáltam, hogy mi a motivációm arra, hogy valamit megtegyek, vagy ne tegyek meg. És ha az újabb és újabb magamnak feltett kérdések végén a félelem jelent meg motiváló erőként, akkor csak azért is azt tettem, ami szembe ment ezzel. Nem mondom, hogy az elején könnyű volt. Azt sem, hogy másodszor, harmadszor már élveztem. De minél több ilyen döntés volt mögöttem, annál inkább tudtam könnyebben reagálni és csak azért is azt tenni, amit a félelmem nem akart. Ez a technika bármilyen helyzetben alkalmazható. Ezt használtam akkor, amikor azon tanakodtam, hogy kilépjek-e a nem sok boldogságot okozó első kinti munkahelyemről. Jött a vizsgálat, miért akarnék ott maradni, miért nem akarok lépni? Érvek pro és kontra. Aztán kitisztult a kép, hogy nem léphetek csak úgy, hiszen nincs félretett pénzem, nincs másik állás még kilátásban sem, mi lesz, ha nem is találok, és nincsenek itt a barátaim, vagy a családom, hogy segítsenek akár egy tányér étellel. Nem volt szívderítő jövőkép. De beadtam a felmondásom, mert nem akartam, hogy a félelmeim vezessenek. S mivel épp ezt a kis fogalmazást írom, ebből jól látszik, hogy nem haltam éhen, nem lettem földönfutó sem. Számtalan ilyen példát tudnék még írni.

De inkább azt mesélem el, amikor egy kicsit bántalmazó kapcsolatban voltam és már nagyon-nagyon szabadulni szerettem volna belőle. Többször kiraktam az életemből a fiatalembert, de ő mindig jött és jött. Az elején szépen, ígéretekkel. Aztán volt, hogy fenyegetéssel. Voltak erőszakos megnyilvánulásai, felém ezek inkább verbálisan mutatkoztak meg, de mások felé tettlegességben is. Emlékszem a szorító félelemre. Voltak napok, amikor nem mertem hazamenni, vagy a teljesen sötét lakásban lapultam, hogy ne tudja, hogy otthon vagyok. Ne találjon meg. Ne kelljen vele konfrontálódnom, ne adjam be újra a derekam, még ha tudom, hogy ez is csak ideig-óráig tart majd, mert úgyis mennie kell, hiszen nem akarok így élni. Szóval féltem és bujkáltam. Nem tudtam, hogy meddig tart, hogy lesz vége. Egy akkori segítőm azt mondta, hogy nézzek szembe a félelmeimmel, bármi lesz is a következménye. Ő férfi volt, küzdő sportolt, gondoltam, könnyen mond ilyet. Nem akaródzott megveretni magam, bevallom. Azt mondta, hogy nincs más lehetőségem. Ha belehalok, akkor is csak így lehet vége, csak így érhetem el, hogy ne a félelem foglya legyek. Nem éreztem olyan nagy segítségnek ezt, bevallom. Egy másik segítőm abból az időből, finomabban terelt. Azt világította meg nekem, hogy a félelmeim táplálják, abból nő az ereje, abból fakad a hatalma rajtam. Ne bújjak el tovább. Várjam. Várjam őt őszintén, teljes szívvel. Kapcsoljam fel az összes lámpát a lakásban, legyen fény, messziről üzenjem, hogy itt vagyok, várlak. Így tettem, de bevallom, belül azért remegtem. Ültem a lakásban úgy, hogy minden villany fel volt kapcsolva. S csak vártam. Nem jött. Sem aznap, sem másnap. Én pedig erőre kaptam, megváltoztattam a kapu kódot, hogy tudja, már ott tudja, hogy ennyi volt és nincs tovább. Ma is élek és nem vert meg. Előkerült még és be is engedtem. Zavartan nevetgélve kérdezte, hogy akkor ennyi, neki üzentem a kód lecserélésével? Őszintén válaszoltam, hogy igen. Akkor és ott már nem féltem. Tudtam, hogy döntöttem, nincs vissza út. Ő és én együtt már nincs és nem lesz többé. Ebben az életünkben biztosan. És engedtem, hogy legyen, aminek lennie kell. Ha megver, legyen, ha megöl, legyen. Nem számított. Ott és akkor nem. És elment. Tényleg. Még az országból is kicsit később.

Nem voltak könnyűek ezek a helyzetek és még sorolhatnám őket. De bármennyi példát is hozunk, csak oda jutnánk, hogy van kiút a félelemből, bár nem könnyű. Abban nem hiszek, hogy van ember itt a Földön, akinek nincsenek félelmei. Talán még Jézus is félt. A kérdés inkább az, hogy mit kezdünk velük?

Mert az élet megannyi területén jelentkezik születésünk pillanatától a halálunkig. S bár természetesnek gondolhatjuk, mégis úgy hiszem, hogy a félelem gátol, blokkol, nem lehet jó döntést hozni félelemből. Hosszú-hosszú évezredek óta élünk a félelem mentén. Gondold csak végig. Félünk, hogy a szüleink elfordulnak tőlünk, megvonják a szeretetet, mert nem teljesítettünk jól az iskolában. Félünk, hogy nem leszünk elég jók ahhoz, hogy felvegyenek egy egyetemre, egy munkahelyre. Aztán félünk változtatni, ha mégsem jó az adott intézményben lenni. Félünk nemet mondani és félünk igent mondani is megannyi területen. Félünk, hogy a párunk nem szeret, elhagy, és félünk mi kilépni egy kapcsolatból, ha az rombol. Félünk megnyílni és megmutatkozni, félünk önmagunkkal találkozni. Félünk változni és félünk, hogy minden változatlan marad. Félünk egyedül lenni, de félünk elköteleződni is. Félünk, hogy nem szeretnek minket, de félünk szeretni és szeretve lenni. Félünk az isteni gondviselésben élni, de félünk, hogy minden ránk szakad, mindent nekünk kell kézben tartani. Félünk meghalni, de félünk igazán élni is.

És a félelem begyűrűzik mindenhova. Az egyén az, mindig az egyén, aki megállíthatja ezt a folyamatot. Te és én vagyunk azok, akik azt mondhatják, úgy dönthetnek, hogy nem csináljuk így tovább. Mi dönthetjük el azt, senki más, hogy nem leszünk manipulálhatók tovább a félelmeink mentén, hogy felülírjuk az évezredes mintákat és meggyógyítjuk a félelem okozta sebeket. Nem arra kell törekedni, hogy kiirtsuk a félelmet, mert ez egy meddő vállalkozás, ráadásul a félelem lapul mögötte. Csak tényleg meg kell vizsgálni, hogy mire hívja fel a félelem a figyelmünket és merni kell másképp dönteni, lépni. Mert ez az erő. Ez a fejlődés. Amikor nem az első indulatból cselekszünk és ítélünk. És nem vagyunk segítség nélkül soha.

„Minden emberi cselekedetet az alapvető két indulat egyike mozgat - a félelem vagy a szeretet. Valójában nincs is más érzelem - mindössze két szó a lélek nyelvén, a mindenség két átellenes pontja…. Minden emberi gondolat és minden emberi tett vagy szereteten vagy a félelmen alapul. Nincs más emberi indíték, és az összes többi eszme ebből a kettőből fakad; ugyanannak a két témának a különféle változatai.”

Ezért most arra hívlak, arra kérlek, hogy csatlakozz hozzánk holnap este 8 órakor a meditációban. Segítsük egymást, egyesítsük az erőnket, az akaratunkat, hogy a szeretet erejével elengedhessük, feloldhassuk, meggyógyíthassuk azt, ami oly nagyon tud félni bennünk. Használjuk együtt a fényt, ami feloldja a félelmet is.

Írta: Scheer Barbara

Kapcsolódó tartalom: 

Gyógyíthatsz, hogy gyógyuljunk - közös meditáció az emberiségért

Csatlakozz a facebookon is a közös meditáció eseményünkhöz!  

  1. Első meditáció, Hatalomvágy - 2019. december 12. 20:00
  2. Második alkalom, Bosszúvágy - 2020. január 2. 20:00
  3. Harmadik alkalom, Félelem - 2020. január 23. 20:00
  4. Negyedik alkalom, Szeretet -  2020. február 13. 20:00 

Kép forrása: Autumn Skye ART - "Piercing The Veil"