Elment, átkelt ma valaki

Elment, átkelt ma valaki, akit születésem óta ismerek.

Ha nem itt Európa közepén élnénk, akkor talán ünnepelhetnénk. Mert szeretettel teli folyamat ez a lélek számára. És van, ahol erre emlékeznek, ahol tudják ezt az emberi testben itt e bolygón élők. S igazából, én is tudom, mert láthattam már, bepillanthattam abba a gyönyörű folyamatba, ahogy felkészítik a lelket az átkelésre, láthattam azt a seregnyi entitást, aki ilyenkor dolgozik ezen a folyamaton, és megérezhettem azt a lágy és nagyon erős szeretetet, ami ilyenkor körbeveszi az eltávozót.

De most még sem tudom. Még sem ezt élem. A kultúránk miatt-e vagy valami egyéni dolgom miatt, esetleg is-is? Most nem tudom. Mert kicsit bénultan ülök itt, és mintha több síkon éreznék. Mert van ez a sík, ahol tudom, hogy mindez rendjén van, az egyik legszentebb és legáldottabb folyamatunk. De egy másik síkon fájok. Nem is őérte, vagy őmiatta. Hanem a családja miatt. Fut bennem az ő fájdalmuk, hogy mit érezhetnek, mennyire töltheti el őket a döbbent üresség, a nem lehet és hogyan tovább érzése. És bárhogy is hangzik, de az elmúlt másfél órában ezerszer adtam hálát érte, hogy ma még nem én vagyok, akinek úgy kell hazajönnie, hogy nincs többé az Édesanyja. Hogy nem hallhatja többet a hangját, nem adhat puszit az orcájára és nem ölelheti meg. Ma még nem én vagyok, aki így jön haza. És ezért végtelen a hála bennem.

S mindeközben átjár a rettegés, hogy egyszer eljön majd ez a nap. És megbénít a félelem. Reszket a lelkem itt benn, már a gondolattól is. Hiába minden tudás, hiába látom, hogy jelenleg messze nem az itt-ben és a most-ban vagyok, hiába tudom, hogy még él, itt van velem, hétvégén még együtt ünnepeljük majd a születésem napját és csomagol nekem ételt, amit hazahozhatok. Azt is tudom, hogy régóta vagyunk jelen egymás létezéseiben, Szilasi Márti újjászületés meditációjának köszönhetően világosan láthattam, megélhettem, hogy micsoda kötelék és szeretet van közöttünk mennyire régtől fogva. Itt van ez az összes tudás, de a bensőmet elöntő rettegés valami mélységes mélyből táplálkozva tör fel épp. Hangosan zihálva, zokogva kapkodom a levegőt. Pedig még itt sincs, ami ennyire bénítóan hat rám. És csak annyit érzek, hogy kérlek, még ne menj el, mert nem vagyok készen rá. Nem készültem még fel. De vajon lehet erre felkészülni? Azok a kedvesek, akik ma mennek haza, akik tegnap mentek így haza, fel voltak készülve? Készen állhatunk erre a tapasztalásra valaha? Vagy csak valahogy megbirkózunk vele, aztán idővel könnyebb lesz?

Nem tudom. Most nem tudom. Most csak azt tudom, hogy végtelenül köszönöm, hogy nem én vagyok, aki nem hívhatja fel ma már az édesanyját. Ma még csak azt tudom, hogy igyekszem felkészülni, hogy ha egyszer ránk kerül a sor, úgy tudjalak segíteni majd ebben a folyamatban, ahogy te segítettél egész életemben. És azt is tudom, hogy még nagyobb a hála bennem az életemért, a létezésemért, hogy itt lehetek veled, általad. Eltörpült még inkább a mai napon egy csomó minden. Nem számít a politika, a pénz és sok minden, amit fontosnak vélünk, amiért úgy tudjuk érezni, hogy szar hely, ahol élünk. Mert ha tényleg olyan rossz lenne, bánnánk-e, ha egy közülünk, a szerettünk átkel és nincs itt többé? Nem hiszem. Ezt csak azért élhetjük meg ekkora fájdalommal, mert valahol legbelül a milliónyi tapasztalásunkkal pontosan tudjuk, hogy itt lenni, itt létezni ezen a Föld nevű bolygón a legnagyobb csodák egyike. Mert itt minden értünk van, mert ez az a hely, ahol ennyire tudunk szeretni, ahol ennyit jelent találkozni valakivel, megölelni, élményeket megélni együtt. Ahol ilyen értéke van az összetartozásnak. Hát most arra kérlek téged, hogy élj ezer fokon, nagy lángon, minden egyes nap minden egyes pillanatában. Tárd ki magad ennek az életnek nevezett hatalmas ajándéknak, ölelj, szeress, sírj és kacagj! Csinálj mindent, de teljes erőből, mindent beleadva. Mert lesz egy nap, amikor rádöbbenünk, mennyire kevés időt lehettünk itt, mennyire rövidre szabtuk az együtt töltött időt.

És ha ráérsz, kérlek, hogy gyere el nyáron a fesztiválra, adjunk hálát együtt minden elment szerettünkért, minden leszülető lélekért, magáért az életért. Ünnepeljük együtt ezt a csodát. És hívlak, hogy találkozzunk, mert talán már rég várjuk ezt a pillanatot.  Talán rengeteget adhatunk egymásnak, talán mi lehetünk egymásnak azok, akik a nehéz pillanatokban is számítunk majd. Talán te leszel az, aki miatt még inkább tudni fogom, hogy még sokáig van miért itt lennem, hogy nem állhatok meg és nem roskadhatok össze. S talán ezért tudom majd nyitva tartani a szívem, hogy adhassak még sokat, sokáig.

Írta: Scheer Barbara