Az idei Jade Spirit Fesztivált megszervezni, lebonyolítani nagyon összetett, küzdelmes, kihívásokkal teli folyamat volt. Nehéz volt, de szerettük. Aztán a fesztivál alatt jó volt látni benneteket, ahogyan kapcsolódtatok egymáshoz, élveztétek és szerettétek a programokat. A fesztivál után felrobbant az internet a kommentjeitektől, visszajelzéseitektől. Felemelő volt. Tényleg!

Csapatként azonban mégsem tudtuk megélni, megünnepelni azt a csodát, amit létrehoztunk. Kifáradtunk, szétestünk teljesen. Azt hittük, hogy ez természetes, kipihenjük magunkat, aztán majd megy tovább minden, újult erővel fogunk hozzá a tervezgetéshez. Nem teljesen így történt. És teltek a hetek, hónapok. Mi meg valahogy nem találtunk egymásra, nem kötődtünk igazán, nem jött meg a várva várt lendület. Ez az állapot vezetett el oda, hogy felmerült a csapatépítő hétvége ötlete, hogy kiszakadva az irodából lássuk meg hol tartunk, mit tehetünk. A helyszín adta magát, irány a Jade Beach.

Talán ti is voltatok már csapatépítő tréningen, mi is voltunk itt-ott, külön-külön. De mégis fejtörést okozott, hogy mégiscsak egy spiri csapat vagyunk, hogyan kell jól spiri csapatot építeni? Nem sokat egyeztettünk erről, a komoly szervezésbe úgy tűnt, egyikünknek sem volt kedve beleállni. De csak eljött a mostani hétvége, s az nem volt kérdés, hogy megyünk.

Egyénileg készültünk ötletekkel, ebből azért az látszott, hogy mindannyiunknak fontos volt ez. Készültünk társasokkal, szokványos csapatépítő feladatokkal, mint pl. melyik csapat találja meg előbb az esténként a házban motoszkáló egeret, és napirendi ponton volt egy szép mandala elkészítése lepréselt levelekből, hogy azért stílusosak maradjunk. Volt a tarsolyban még önismereti feladat, hogyan és minek látjuk egymást kérdés kivesézése, egy kis közös meditáció, és ha semmi nem hoz segítséget, akkor energetikai tisztítás. Szép színes volt a palettánk, ugye?

S hogy mi lett? Az egér maradt szabad, ellenben párhuzamosan futott a Jade Master Séf és a Jade Nagy Házalakítás műsor. Főztünk közösen egy három fogásos ebédet, miközben kicsit átrendeztük a házat. Beszélhetnék ezekről is, hogy mi minden ki nem rajzolódik az ehhez hasonló tevékenységek során, még meg is fűszerezhetném azzal, hogy beszélek a táplálékról, a táplálásról, a szeretettel készített étel fontosságáról, vagy hogy miért áldásos a megfelelő tér kialakítása. De most nem teszem meg.

A kaja kómát végül az Activity űzte el messzire. Na az aztán igazán tanulságos volt. Stuffolás, ugratás, nevetés, felháborodás, minden volt. Érdekes szemlélni, hogy egy játék, mit ki nem hoz belőlünk. Bízom a csapattársamban? Támogatom és erősítem, vagy észrevétlenül gyengítem? Meg tudom-e élni az izgalmat örömmel, el tudom-e engedni a szerintem ezt így kellett volna lerajzolni, elmondani, elmutogatni kérdést, vagy nem is olyan könnyű ezeket megtenni? No, tanulságosak voltunk, annyi biztos. És azt hiszem, mindenki marad a maga kaptafájánál, Erika fog rajzolni a továbbiakban is, én meg inkább beszélek.

És innen lett igazán érdekes ez a csapatépítés. Mert teljesen spontán nem csináltunk mást, mint 6-7 órán keresztül énekeltünk. Gondolhatod, hogy mantrákat, de nem. Padlást, Máté Pétert, Szécsi Palit, Caramelt, Piramist, István a királyt, csak hogy néhányat említsek. És persze volt egy hosszú Oláh Gipsy Beats blokk is. Önfeledten, hangosan, felszabadultan, gátlások nélkül énekeltünk teli torokból. Hogy miért? Mert pazar volt és felszabadító. Buli volt és sokkal több annál. Teljesen váratlanul oldódtak ki blokkok, ürültek ki fájdalmak egy-egy dal hatására, óriási zokogások formájában. De itt, ebben a mi közös terünkben ekkor már mindent lehetett. Megmutatni magunkat mindenféle formában, megélni bármit és mindent. Megmutatni az elesettségünket, a bolondságunkat, a korlát nélküliségünket. Megtapasztalni, hogy a fájdalom nem öli meg a hangulatot, nem áll meg az élet. Van tovább. Mindig van tovább. A legnagyobb sírást is követi a nevetés, újra és újra. S lehet ezekben a kusza, faramuci, kínosnak gondolt szituációkban is gyengéden, szeretettel, támogatóan együtt lenni.

Leestek a még megmaradt álarcok, egymást láttuk végre újra tisztán, meztelenül. Vagy akár úgy, ahogy eddig még nem. Szép volt, igazán szép. Tréning volt ez, igazi terápia. Mert miközben kívülről nézve talán csak úgy tűnhetett volna, hogy négy ember bulizik, a valóságban az történt, hogy falakat bontottunk le, közelebb engedtük egymást, megengedtük, hogy láthatóvá váljunk egymás számára. Szeretettel nyitottunk egymás felé, amitől olyan erős szeretet térbe kerültünk, hogy szertartásokkal, célzott oldásokkal felérő tisztulási folyamataink vannak azóta is. Megtisztult és megerősödött a szövetségünk, összekovácsolódtunk. Megerősödtünk, hogy pillérei lehessünk a 2020-as fesztiválnak. Megálmodhassuk, megteremthessük nektek úgy, hogy stabilan álljunk közben a lábunkon.

S hogy miért akartuk ezt megosztani veletek? Mert azt szeretnénk megmutatni, hogy számtalan módon megtörténhet az, aminek meg kell. Gondoltunk valamit arról, hogy minek és hogyan kellene megtörténnie, hova kellene eljutnunk és ehhez milyen eszközökre, módszerekre lehet szükségünk. Aztán egy adott ponton minden előzetes feltételezést elengedtünk ösztönösen és csak engedtük, hogy vezessenek minket egymás felé. A Teremtő nem válogat az eszközökben, minden éppen elég jó neki. Minden csatorna. Még a youtube is. És mi magunk is mindig éppen elég jók vagyunk és értékesek számára, még akkor is, ha húst is ettünk, bort is fogyasztottunk. Mert mindez nem számít. Nem ez számít. Neki nem. És ez a legszebb az egészben, nem?

Semmi más nem számít soha egyébként, mint az őszinte, tiszta szándék és a cselekvés. Az első lépés. Mert amikor egyetlen lépést teszünk, azzal kifejezzük a szabad akaratból meghozott döntést, szándékot, kijelöljük az új irányvonalat és onnantól már repítenek is minket a megoldások, a feloldások felé. Ennyi az egész. Csak valamiért szeretjük ezt sokkal, de sokkal bonyolultabbnak hinni. De neki ennyi épp elég. És ha ezt megtanuljuk, akkor mindent megtanulunk.

Tanuljuk ezt mi is, magunkért és értetek. Hogy nektek is odaadhassuk ezt az élményt nyáron. Hogy könnyedén, bulizva, sírva és nevetve legyünk egymásért. Hogy merjünk szabadon és szeretetben élni, mert azt talán csak úgy érdemes.

 

A kép illusztráció, nem teljesen a valóságot mutatja. De lehet találgatni, hogy ki kicsoda rajta. 

Írta: Scheer Barbara